2017. november 27., hétfő

Megtörtént eset alapján, semmi nem fikció

Voltam állásinterjún, mert úgy érzem, nem lesz itt fizuemelés. Tarthatatlan állapot. Nyafoghatnék, de már unom saját magamat is. Hosszú téma, nem is illene ide.

Mindenképpen olyan helyet keresek, ahol lehet olaszul dumálni. 

Be is hívtak egy interjúra, örültem, mint majom a farkának. Annak már nem, hogy nem találtam a cégről használható információt tartalmazó honlapot. A fb oldaluk is teljesen üres (akkor minek fb oldal?). A cégjegyzékben is annyi, hogy 3 millió forinttal alapították a céget. Szóval, nesze semmi, fogd meg jól.

Időben odaérkeztem. Bekopogtam, bementem. Három olasz hátra nézett, talán odaböfögtek egy jó estét, de nem vagyok benne biztos. Ha köszöntek is, nem volt hallható. 

A titkárnő hellyel kínált a kanapén. Ami tele volt hányva kabátokkal és táskákkal. Megköszöntem, nem ültem le. 

Erre a titkárnő kicsit eltaszigálta a kabátokat, táskákat, hogy mégis legyen  helyem. Én meg az asztalra tettem még pár genothermet. Elég béna szitu volt.

Aztán odahívott az olasz nő az íróasztalhoz. Előtte volt az önéletrajzom, mondtam neki, hogy igen, ez én vagyok. Lapozgatta. Aztán kifaggatott, hogy mikor, hol mit csináltam, miért jöttem el, miért akarok eljönni. Szépen válaszolgattam. Elég rövid ideig tartott. Menet közben megkérdezte, hogy mi a nevem. Aúúúú! Ott volt előtte az önéletrajzom, be is mutatkoztam. Kicsit furcsa kérdés volt, ott, úgy a közepén. Közölte, hogy nekünk magyaroknak aztán nagy fantáziánk van, mindenkit ugyanígy hívnak, és odabökött a titkárnőhöz. (kb. Gyöngyi és Györgyi). 
Rövidesen megköszönte, hogy eljöttem, de mielőtt elköszöntünk volna, megkérdeztem tőle, hogy ők mégis mivel foglalkoznak, mi lenne a munkaköröm, amennyiben. Ezen kicsit csodálkozott. Szó szerint megtorpant. Az eszem megállt. Gyorsan válaszolt: export, import, kis adminisztráció, ilyesmik. Semmi kézzelfogható. Próbáltam én ebbe belekapaszkodni, hogy ennél konkrétabb dolgot is megtudhassak, de sajnos nem lettem okosabb.

A végén, miután újfent megköszönte, hogy odafáradtam és elköszönt, megkérdeztem, hogy ugyan árulja már el, kivel társalogtam ezidáig. Mert a levelezésben is rákérdeztem, de szart rá válaszolni (ezt nem pontosan így mondtam :D). Csak annyit írt, hogy xyz Kft.

Nem vonok le messzemenő következtetést. 


2017. november 16., csütörtök

Olasz filmhétről és egyebek

Folyamatban van az olasz filmhét. Tavaly egyetlen egy filmet sikerült megnéznem. Az elég kevés. Idén jobban állok, három film lesz az egyenlegem. A 12 filmből.

Múlt héten, kalandos körülmények közt, de sikerült eljutnom megnézni Sergio Castellito Fortunata c. filmjét.  Most nem azért, mert hangyányit rólam szól, de szuper film. Egy anya nyomoráról szól, aki egyedül neveli a 8 éves gyerekét. Nahát... A végén mindig rá kell jönnöm, hogy arany életem van. Hiába nyígok én, hogy piszok nehéz egyedül, a dolog úgy néz ki, hogy ez a nehézségi fok csokis piskóta, nem pedig nehéz. 
Én most nem spoilerezem le a filmet, mivel úgy hírlik, januártól vetítik majd a mozik, szerintem érdemes megnézni, nagyon erős történet. Már csak Stefano Accorsi miatt is, akit én imádok. 

Úgy alakult, hogy senki nem tudott aznap vigyázni a gyerekeimre. Gumigida franciaórán volt, a szép kolléganőmnek aznap matracpróbája volt (hát na, matracot vásároltak, és addigra lélegezte ki magát /a matrac/, így hát neki sem volt megfelelő az aznap), anyukám a tesóm gyerekeire vigyázott, Mary Poppins velünk jött a moziba. Gondoltam hát egyet, írtam a kislányom régi óvónőjének. Még nyáron feldobta a facebookra, hogy szívesen vállal gyerekfelügyeletet. Rákérdeztem, még mindig aktuális-e az ajánlata. Hála az égnek, igen, így hát megtaláltam a szám szerint negyedik embert, aki olykor-olykor majd vigyáz a kisgyerekekre. 

Szombatra szólt a második mozijegyünk. Gáspár vásárolta meg, jó előre, nehogy lemaradjunk. 
A métely c. filmet néztük meg. Az volt a legjobb, hogy ott volt a két rendező is, Matteo Bortugno és Daniele Coluccini is, akikkel a film végén, kint a mozi előtt beszélgettünk is. Sajnos én nem vagyok olyan, aki akkor beszél, amikor lehet, bent a moziteremben, rengeteg ember előtt. Gátlásos vagyok. Na de kint, "nyolcszemközt"! Ráadásul úgy személyesebb is volt. 
A film... nehéz. Pláne, ha azt tekintem, hogy valós történeten alapszik. Azt azért álmomban sem gondoltam volna, hogy manapság a bevándorlás lesöpörte az asztalról a drogot. Már nem a drog a business. Eszméletlen! Van is a filmben egy olyan jelenet, ahol egy trendi irodában a nagy üzletemberek a tárgyalás végén annyit mondanak: "emeljük poharunkat a migránsokra!" (Brindiamo ai migranti).
Legalább 20 percet csevegtünk. Voltak még fel nem tett kérdéseink, ők pedig készségesen, sőt, barátságosan válaszoltak. Nagyon jó volt! Éreztem, hogy tágul az agyam, fröcsög az endorfin belém.
Csak azért nem tartott tovább, mert rohannom kellett a gyerekeimhez. Pedig ők mondták is, a végtelenségig tudnak beszélgetni, ha nem lövik le őket. Rajongok az ilyen fiatal nyitott, okos, értelmes, nyílt szemű,  éleslátású emberekért, akik ilyen értelmeset alkotnak. 

Ami a legjobban tetszik az olasz filmhétben az az, hogy valahogy más így mozifilmet nézni, ennyi olasz és olaszrajongó közt, mint egy hétköznapi mozi esetén. Másképp vibrál a levegő.  Ott ül az a sok ember, aki érti az olasz életérzést. Szól a gyönyörű zene, ami csomó olasz filmre jellemző, megint nincs menekvés, belenyom a moziszékbe. Nagyon szeretem. Szó szerint elragad. A vászon, a zene, a történet, naná, az ismert és nem ismert arcok, akiken érezni, hogy ők is odavannak az olasz filmekért. A hatalmas vászon, ami az arcomba tolja a történetet, egyszerűen nem lehet szabadulni. Mi mindig előre szeretünk ülni (körülbelül a 6. sorban, ha a nagy teremben vagyunk, kicsi esetén a 3. sorba), úgy nagyobbat üt a film. (Kivétel a legutóbbi filmnél, mert két picsa ült mellettem, akik szakadtak a röhögéstől olyan jeleneteknél, amikor pl. szétverték az egyik fickó arcát, vagy amikor elkeseredettségükben szívják a fehér port, vagy amikor a kutyás nő beveszi a gyógyszert és majdnem összeesik és aztán halálos beteg lesz. Komolyan nem értettem őket. A film végén nem várták meg a beszélgetést a rendezőkkel, hanem felálltak és elmentek. Az egyikükön piros bőr (???) nadrág volt, a másiknak kígyóbőr táskája, értelmezhetetlen két figura. Az ember átszellemülne, erre ők ott rázkódnak a röhögéstől. Már csak a "patikuki" hiányzott volna. Ha még csitri 16 évesek lettek volna, de legalább 40 fölött voltak.)

Szerdán nézzük meg az utolsó filmet, amire van jegyünk. Igazából akkor is írhattam volna erről az eseményről, de már nem fért belém.

Frissítés (idáig írtam a bejegyzést hétfőn... ,ráérek, na): nem sikerült eljutnom a filmre. Nem találtam senkit, aki vigyázott volna a gyerekekre. Volt mozijegyem, de nem tudtam elmenni, hallatlan. Az elején szarul esett, aztán elengedtem az egészet. Ez van. Nincs mit tenni.
Megkérdeztem öt embert, senki nem ért rá. Az anyukámat, két óvónőt, két barátnőt. A szép lányt nem kérdeztem meg, mert mostanában nagyon elfoglalt (matracpróba :DDD... új fickója van, most ott a hangsúly). Feldobhattam volna a facebookra is, de valahogy olyan szánalmasnak éreztem ezt a kapálózást. Igazából hamarosan ezt az filmet is fogják vetíteni a mozikban (Anyám mozija, Mia madre), majd akkor megnézem.

Az is érdekes, hogy Gáspár és Mary Poppins elmentek megnézni, de a film végén nem írt egyikük sem, hogy jujj, de kár, hogy nem lehettem velük. Ők a legjobb barátaim. Általam ismerik egymást. De most komolyan, nem tudtak volna írni egy sort? Gondolom utána még dumcsiztak egy sort, mert úgy szoktunk.
Csak azért zavar, mert az olasz filmfesztivál az én mániám. 12 éve járok fixen. Régen, a gyerekek születése előtt mind a 10 napon ott ültem a Puskinban. Persze amikor nem itthon éltem, nem mentem, de a szívem nagyon fájt érte. Tényleg nagy mániám. Sőt, a gyerekek előtt minden kedden az Olasz Intézetben ültünk, mert akkor is volt filmvetítés. Minden kedden, 18 órakor. Erre ők ketten elmentek és azt sem mondták a film végén, hogy brühühü, de kár, hogy nem voltál velünk. Jó, tudom, mindenki nagyon sokat dolgozik, és mindenki nagyon fáradt. Na majd én is kurva fáradt leszek innentől fogva. Bár hiába dumálok, nem vagyok haragtartó, előreláthatólag holnapra elillan a mérgem. Nem pörgök túl sokat az ilyen eseteken.

Mozi helyett viszont jót cselekedtem. Én vigyázok egy kisfiúra. A kisfiam osztálytársára. Nagyon bájos kisgyerek. Nem olyan régen ismerkedtünk meg az anyukájával. Láttam én az első szülői értekezleten, hogy hamarosan szülni fog, de azt nem tudtam, hogy a hatodik gyerekét. Ma egyedül lett volna otthon a hat gyerekkel, mert a férje továbbképzésen vett részt, és megkért, ha lehet, akkor a dzsudós napokon vigyem át az iskolából a kisfiát a tornaterembe, hogy ne neki kelljen bumliznia az újszülöttel és ott várakozni egy órán át, és ha nem nagy kérés, esetleg hadd aludjon nálunk a harmadszülötte. Én nagyon szeretek segíteni, simán belementem. Ráadásul a saját gyerekeim is örültek az ötletnek. Az anyuka nagyon szimpatikus. Egyelőre szinte csak a szülésről tud beszélni, de ez normális szerintem. Szeretem az ilyen csacsorászós nőket. :D

Ma tanításmentes nap volt az iskolában, szabit vettem ki. Melós napom volt. Elmentünk a papírboltba, az orvoshoz, beadattam két oltást a kisfiamnak, voltunk a Müllerben szülinapi ajándékot vásárolni (újfent), boltban, postán, főztem rendes ennivalót (nem szendvics), rendbe raktam három szekrényt, mostam hármat (ezt nem értem, hiszen kétnaponta mosok), megvarrtam két pulcsit, leckeírást asszisztáltam, és ki tudja mi mindent még. Nem nevezném túl unalmas napnak.

Képzeljétek, van közös fotóm a két olasz filmrendezővel, Matteo Bortugnóval és Daniele Coluccinivel. Szeretek ilyen érdekes emberekkel fényképezkedni. Majd kirakom a fotófalamra az irodámba, mint a nagykövetek. :D


2017. november 14., kedd

Ilyet én a legrémesebb rémálmomban sem tudtam volna vizualizálni

Mi értelme van egy világbajnokságnak az olasz csapat nélkül?

Most majd megint bezzegelhetnek a franciák. Pfff! Jó, tudom, illene kussolnom, hiszen a saját gyerekeim fele vére francia, na de attól én még lehetek olasz drukker.

2017. november 2., csütörtök

Munkahelyi dolgok

Kedden meghívott a kettes számú munkáltatóm egy céges vacsorára. Nyugdíjas búcsúztatót tartottunk. Nagyon jól esett, hogy csapattagnak tekint a főnök úr, akit nagyon kedvelek. Igazából eddig csak két embert ismertem a kollégák közül, a többivel kedden, a vacsorán találkoztam először. Azt hiszem mondhatom, hogy kollégáim. Nagyon kedves emberek, közvetlenek, barátságosak, kifejezetten jól éreztem magam velük. Sőt, jött a főnök egyik havernője is, egy fényképész lány, aki az eseményről készített képeket. Egymás mellett ültünk és jót társalogtunk, és nem semleges dolgokról. Szeretek teljesen új emberek közé cseppenni. 

Nyáron Gumigida barátnőm szülinapján hülyére szorongtam magam, alig mertem bemenni a kocsmába, ahol már minden meghívott ott volt. Ők meglehetősen jómódú társaság, én meg nem. Ők menő szakmában dolgoznak, én meg nem. Aztán kiderült, hogy végtelenül rokonszenvesek a barátai és kollégabarátai, szinte mindenki tudott rólam sztorikat (pedig nem voltunk kevesen), holott akkor találkoztam velük először. Úgy fogadtak, mintha már ismertük volna egymást. Mindenkivel lehetett beszélgetni, senki nem volt fridzsider, tényleg nagyon finom, édes érzés volt, ahogy közelítettek felém. 

Aztán a kolléganőm szülinapján nem volt túl jó (nekem, de a kolléganőmnek nagyon jó volt, naná, a férje szuper szülinapi partit szervezett neki). A barátaik távolságtartók voltak, de ezzel sincs semmi baj. Van, amikor csak a small talkig jut el az ember. Azért nem volt jó, mert el kellett sietnem, az apukám még mindig sakkban tud tartani... oké, ők vigyáztak a gyerekeimre, és elegük lett belőlem. A szüleimnek belőlem. Hogy állandóan csavargok. 

A keddi vacsora olyan volt, mintha az év végi karácsonyi partit tartottuk volna meg nagyon jó hangulatban. Nagyon jól esik, hogy dupla munkahelyem van (még ha az egyik nem is teljes, mondjuk hogy lehetne az?), és mindenhol csípnek a számomra kedves kollégák.