2016. április 29., péntek

Megint semmi

Az a helyzet, hogy nincs miről írni, de mégis elmesélem a semmit. 

Tegnap felhívtak az oviból délben, hogy vigyem el a gyereket fogorvoshoz, mert fáj neki. Az, ami kiesett a reggel 7 órai párnacsatában. Márkkal csatáztak a kanapé nem jelentéktelen párnáival, miközben Vera próbálta felébreszteni Petrost. Előző este bulizni mentek és én elvállaltam a kisfiukat. Megetettem őket, a háromból egy fürödni is hajlandó volt, játszottak, aztán elszabadult a nirvána, ezért leültettem őket anyák napi DIY ajándékocskát készíteni. A kezüket befestettem, rányomtam egy színes papírra, aztán az ujjbegyükkel szirmot festettek a virágra, ettől jól lenyugodtak. Ezután meséltem nekik meg megnéztek egy utolsó mesét, aztán takarodót fújtam. Már kilenc óra volt. Persze még fél órán keresztül dumáltak, ilyenkor mesélik el a napi élményeket. Reggel meg kiverték a kislányom fogát. Persze már nagyon lötyögtek, jól is jött, hogy nem kellett tovább várni. Volt nagy bömbölés, mert ő minden fogát megsiratja, amikor kiesik. Folyt a vér, folyt a takony, folyt a könny. Azért elvittem őket oviba, nem telefonálhattam be a céghez, hogy bocs, ma otthon maradok, mert kiesett a gyerek foga. Aztán persze háromkor, amikor észrevettem a telefonhívást, mégis leléptem. 

Ma is jönnek Veráék*, mert Petrosnak egyik haverjával kell találkoznia és ha már, akkor mi is lelépünk Verával. Mary Poppins neve legyen áldott, simán bevállalta, hogy vigyáz három gyerekre. Meg sem kottyan neki. Én azért elég jól kifáradtam szerdán. El is aludtam a makikkal, aztán éjfélkor a telefon riasztott, benne hagytam a kulcsot a zárban, nem tudtak bejönni Veráék. Még jó, hogy nem némára volt állítva. 

Egészen sűrűn találkozunk Veráékkal. Karácsonykor voltak itthon, akkor még a szilvesztert is együtt töltöttük. Nagyon jó kis társasági emberek, mesélnek, viccelnek, lazák. Olyan fiatalnak érzem magam velük. Kár, hogy soványnak nem, höhö. Gáz, mert ma is megjegyezte egy kollégám, hogy dagi vagyok. 

Tegnap, amikor elmentem a gyerekekért, hazarohantunk, hogy megetethessem őket. Ovi után mindig piszok éhesek, most meg különösen, hogy nincs felső két metszőfoga (középsők). Onnan rohanás a játékboltba, beszerezni a holnapi szülinapi partira az ajándékot, onnan futás vissza az oviba szülői értekezletre. 

A szülői értekezleten azon értetlenkedtünk negyed órán keresztül, hogy az úgy nem jó, ha délután négy után is érkeznének szülők, mert a gyereknek az rossz. Mondta ezt a friss óvónő. Mi szülők meg csak erősködtünk, hogy mi is nyolc órát dolgozunk, nem tudunk eljönni korábban minden héten egy-két órával korábban. De a gyerekek akkor nagyon izgatottak lesznek és fáradtak, mondták. Nem csoportos anyák napi ünnepség lesz, hanem mindenki kap öt percet, hogy elmondja a verset és átadja az ajándékot és ezen megy a macska-egér harc. 


2016. április 25., hétfő

Kolosszális

Nincs kecmec, szombat reggel, ahelyett, hogy 8-kor, vagy akár 10-kor ébrednénk, mi már reggel 6:30-kor szó szerint felkeltünk. Ki az ágyból. Most a fiam diktálta az iramot, indult a verkli: pisilés, reggeliztetés, a másikkal is pisilés, a másikat is reggeliztetni. Ezek után nem volt kedvem kiszúrni magammal és vakarászással tölteni az időt, nekiálltam és kitakarítottam. A gyerekek kivételesen rendesek voltak, nem hátráltattak. Persze agyafúrt vagyok, mert a kislányomat beraktam a fürdőkádba wellnessezni, hogy ne is találkozzanak a tesójával, aki mindeközben pizsamában legózott, mert ha ők együtt játszanak, garantált a balhé, amitől én idegrángást kapok, ha ehhez még éhes is vagyok, akkor üvöltözök is, az meg kinek hiányzik? A gyerekeknek semmiképpen, így is van elegük a hülye anyjukkal. 

Olyannyira hatékony voltam a takarítással, hogy még a Lidlibe is eljutottunk délelőtt. A két gyerek bicajjal, én gyalog. Jó dolog a gyerekbicikli, mert nem nyafognak, hogy fáradtak, nem nyervognak, hogy nincs kedvük és nem könyörögnek, hogy ne vásárolni menjünk, hanem inkább játszóterezni. Kár, hogy nekem nincs bringám. Vágyom rá. Pláne, amióta megláttam azt a rengeteg, de rengeteg bicajost az I bike Budapest felvonuláson.

A boltban a tejtermékes pultnál a kislányom választott magának Norbi Update pudingot, amit én azon nyomban vissza is tettem a polcra, mondván diétás, nem neki való. Nem értették, visszakérdeztek, "mit mondtál mama, gilisztás?". Számukra a diétázás még ismeretlen fogalom.

Az ebédfőzés már nem ment olyan flottul, mert mindenáron ott akartak sertepertélni körülöttem, amit én egyszerűen veszélyesnek tartok. Ha túlságosan sietni kell simán történhet baleset. Serceg az olaj, lobog a víz, kések a vágódeszkán. 
Mire kész lett az ebéd, ők jól laktak marhaságokkal és indulhattunk a szigetre. Az ebédből vacsora lett.

Mázlink volt az idővel és hogy csak akkor kezdett el szakadni az eső, miután kidumáltuk magunkat a lányokkal, a gyerekek meg kijátszották magukat a játszótéren és még a Dolcissimában is jókat ettünk. Az sem volt baj, hogy a két pultos lány fintorgott, főleg a szebbik. Miután összeragadt a szánk a sok édességtől, kértem vizet (sima vizet, pohárban) és ez kicsapta a biztosítékot a szép lánynál. A pisztácia fagyijuk és a babà al rhum a pofavágás ellenére kolosszális.

Kolosszális. Meg kellett néznünk a Pál utcai fiúkat a tévében, mert a Lidlibe menet a gyerekek rátaláltak a szoborcsoportra, ami elbűvölte őket. Mesélnem kellett a történetről és azóta ez a favorit. Tudom, hogy túl kicsik hozzá, csomó mindent nem értenek még, de mégis fogéknyak rá, főleg a kisfiam. A lóvasút, a golyózás (azt vettem észre, hogy a fiam mindig beáll "pozícióba", meglehetősen nehezen esett le, hogy éppen Nemecseket utánozza), a tubákos jelenet, a háború, a kalapok, a gitt, a Pászotorok... sorolhatnám. Ezek mind érdekesek voltak számára. A filmben hallottam újra ezt az általam régen hallott szót: kolosszális. 

Vasárnap már könyörületesebbek voltak hozzám a gyerekek, 7-kor (pontosan 7:02) keltünk. 

2016. április 22., péntek

"Dolgozókostóló"

Tegnap behoztam a gyerekeket a "dolgozómba", mert már karácsony óta hülyítettem őket, hogy jöhetnek megnézni, hogy töltöm a napjaimat, miután leadom őket az oviban. 

Most már értik, mire való a csipogókártya. Ők csekkoltak be az ajtón. Aztán csodálkoztak, hogy van konyha. Minek ide konyha? - kérdezték. Ott szoktunk ebédelni, mert az íróasztalnál tilos, mondtam nekik. 
Aztán amikor beérkeztünk az irodámba, megkérdezték mindketten, hogy levegyék-e a cipőjüket. :D Ezek szerint valamit használ a menetrend szerinti mantra, amit mondogatok nekik. 

Egészen öt percen át jó gyerekek voltak, aztán elszabadult a pokol felengedtek, ezért gyorsan megtanítottam őket scannelni, nyomtattam nekik színezni valót, és ugyan kikészítettem otthon a rengeteg színes ceruzát, de otthon felejtettem, ezért lényegkiemelővel színeztek (kollégám kérdezte így a kislányomtól: "lényegkiemelővel színezel?"), míg nem nagy nehezen talált a kolléganőm repis színes ceruzákat. 

Már este elkészítettem a kedvencüket, hogy legyen mit ebédelniük: gombaleves (hogy az mekkora szívás összedarabolni a gombát, miközben ők éhesen sertepertélnek körülöttem a konyhában, ahol lobog a víz, serceg az olaj!), halrudakat, rántott gombát (dupla szívás), párolt rizst (amit nem lehet elrontani, nekem mégis sikerül). Készültem még desszerttel is: csoki és keksz. 

Átmentünk a szerelőműhelybe is. Majdnem elolvadtam, ahogy a fiam elcseppfolyósodik a srácoktól (apahiány) és a működő sorompóktól (ugyanis mi készítjük az ország sorompóit!!! Na jó, van még  rajtunk egy "hangyaszarnyi" kis cég, ahol szintén, de ők nem annyit meg nyilván ők nem olyan jót és különben is svábok, mi meg szittya magyarok vagyunk és ugyan ők egy megamulti cég, mi meg nem, de akkor is - önirónia, nehogy azt gondoljátok, hogy ilyen... ilyen... ilyen mellveregető vagyok!). 
Azon csodálkozom, hogy még mindig van hova telepíteni sorompókat, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy még mindig nincs minden útátjáró lefedve. Egy ilyen kicsi országban. 

A délután piszok nehezen telt el, a perceket számoltam vissza és csak döcögött az idő. Aztán mégis eljött a záróra és hazaindultunk. A buszon a kisfiam elaludt, nyeklett jobbra-balra, én meg izgultam, hogy cipelhetem hazáig (19 kg). Szerencsére felébredt, amikor le kellett szállnunk, a metró hűvösétől pedig annyira felélénkült, hogy nekifutásból csúszott térden a gatyáján, mint John Travolta a Szombat esti lázban. Nincs is egy ép nadrágja. Nekem meg energiám nem volt már, hogy megregulázzam. 

Az újbudai piacon megálltunk virágpalántát venni mára. A Föld napja alkalmából virágot ültetnek az ovisok. Nem mindig olyan rossz ez az ovi. Jó, hát reggel a nagycsoportos óvónő nem volt képben, hogy zöldbe kell öltözni olyankor és növényekkel kell foglalkozni. Na mindegy. 

Hazafelé még beugrottunk a Markusovszky téri játszótérre, ahol persze már semennyire nem voltak fáradtak. Állításuk szerint. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a fiam tiszta szívéből óbégatva sír, mert beverte a fejét a csőcsúszdába (gondolom felállt) és ahogy lépett le róla, belefejelt és beleharapott a homokba. Ahogy az meg van írva. Persze pont azon a játszótéren nincs csap, hogy lemoshattam volna. A helyzet az, hogy a kutyaszaros babakocsikerék esete óta sincs nálam palack víz, így csak egy papírzsepivel tudtam őt megtörölgetni. Közben ő azt zokogta, hogy fahagyiii, fahagyihiii. Mit volt mit tenni, elmentünk a Mamo fagyizóba. Ők fagyiztak, én néztem őket. Három napja nem vacsorázok (rendesen), mert nem jönnek rám a ruháim. 

Este hétkor már aludtak. Én is. Nem tudtam kihasználni a temérdek szabadidőt. Éjjel egykor azért kiteregettem. 




2016. április 20., szerda

Nincs középút

Tegnap büntiben voltam, mert a játszótéren nem volt kivel dumálni, apjuk megint kavar, valamint a szüleim is felhívtak telefonon, hogy kaptam valami telefonhívást a banktól (gondolom izgulnak, hátha bajba keveredek), de a mobilszámomat is ismerik, azon nem kerestek, szóval gondolom valami szokásos banki terméket akartak ajánlani ("- Vegyen fel hitelt. - Nem veszek!"). Mindegy, tegnap is lezsibbadtam, ráadásul meg is fáztam, ráz a hideg, taknyos az orrom, fájnak az izmaim (muhaha, izmaim, nekem?).

De nem is erről akartam mesélni, hanem arról, hogy az egyik* francia sógornőm kiposztolta a facebookra, hogy holnaptól újra munkába áll**. Most szült február legelején. Nekünk, magyaroknak, ez még tényleg "most", nem? 

Azért elképesztő, hogy én még mindig ezen túráztatom magam. Még most sem tudok dönteni, hogy merre dőljön az álláspontom. Minél tovább otthon maradni a kisdeddel vagy futni vissza dolgozni?

Én a két gyerekemmel összesen öt évig dekkoltam otthon. Szerintem ez nagyon sok. Teljesen kiestem a munka és az általános társadalmi "vérkeringésből". Jó, nálam az is betette a kaput, hogy éppen akkor nem itthon éltem, hanem idegenben, ahol nehezen találtam olyanokra, akikkel "bandázni" lehetett volna.

A sógornő elsőre nem napi nyolc órába fog visszamenni a munkahelyére, hanem "csökiben" (ezt így mondják a munkahelyemen). Heti három napot dolgozik majd teljes munkaidőben, a többi napon otthon marad a gyerekkel, aztán  pár hónap múlva újra rendes nyolc órában fog dolgozni.
Addig anyósom vigyáz a csecsemőre, aki sajnos elég beteg (anyósom, nem a gyerek). Gondolom, idővel majd bölcsődébe hordják vagy lesz dajkájuk.

Nyilván van egy arany középút, de nekem nem sikerült rátalálnom annak idején. Gyenge próbálkozásaim voltak, beírattam én a gyerekeket bölcsi (jellegű) intézménybe, de nem jártunk sikerrel. Bőgtek, nem érezték jól magukat, ettől én sem meg hát naná, hogy baromi sűrűn betegek lettek.

A sógornő egyik barátnője válaszolt is a posztra, bíztatta hogyaszongya' minden rendben lesz, meglátod, jól fogja érezni a babád a "nounounál" (nunu, azaz dajka) és neked is jót tesz majd végre visszatérni az aktív életbe...". Mondom, 2,5 hónapos a gyerek.

Atyagatya, mit gondolhattak rólam a francia rokonok. Gondolom nem mást, mint hogy léhűtő vagyok. Mondjuk pontosan ugyanezt gondolom róluk én is.







* van belőlük kettő is, de ha a fiúk feleségeit is beleszámoljuk, akkor rögtön négy, néha öt, attól függően, hogy a sógoraimnál milyen a széljárás.

** ez volt vasárnap, azóta írom a bejegyzést.


2016. április 15., péntek

Az agyamban egy dühös méhraj

Tegnap beírattam a nagyot az iskolába. Azért, hogy ne alakuljon ki (elég modoros vagyok, mi?) már megint a szokásos rohanás, kivettem egy nap szabit. Reggel későn (= 6:30) keltünk, kényelmesen elkészültünk, senki nem kapott idegzsábát. Elvittem a gyerekeket az oviba és onnan átballagtam az iskolába. Szerencsére még nem volt tumultus, simán beértem volna 10-re a munkahelyemre. Így viszont hazamentem és kitakarítottam... miután kilustáztam magam. Hogy én mennyire utálok takarítani és rendet rakni, el nem tudom mondani. Azért valami jó is volt, mert végre megnéztem a Ha isten úgy akarja c. olasz vígjátékot, amit az egekbe magasztalnak mostanában. Állítólag az elmúlt 10 év leglátogatottabb olasz vígjátéka Magyarországon. Lehet, mert hetek óta nem veszik le a moziműsorról. Én mindenesetre nem estem ki a cipőmből a röhögéstől. Pedig Alessandro Gassmant és Laura Morantét imádom. 


Jól esett otthon lenni egyedül. Azt szoktam észrevenni magamon, hogy idegesít, ha folyamatosan duruzsolnak a fülembe. Reggel kezdődik, a gyerekek csak mondják, mondják a magukét, és rájuk azért illik figyelni és reagálni, de sajnos néha rájuk kell szólnom, hogy picit maradjanak csendben, különben fix, hogy bekapcsolva hagyom a vasalót*. Aztán az óvodánál garantáltan találkozom egy szófosásos szülővel, akit nem tudok magamról leakasztani, szerencsére már simán közlöm velük, hogy bocs, késésben vagyok és faképnél hagyom... kérdezte is az olasz mamma, nem unom még, hogy mindig ezt mondom? :DDD - De, de! - mondtam röhögve, viszont azt nem kötöttem az orrára, hogy ha nem ezt lenne a mantrám, még fél kilenckor is ott kvaterkáznánk.
Végül a munkahelyemen. Szeretem a közvetlen kolléganőmet, de délutánra már olyan a fejem tőle, mintha a méhkasból ezer és ezer rohadt pipa méh próbálna kitörni. Zzz... zzz... zzzzzzzz...
Alig várom a munkaidő befejeztével, hogy felülhessek a buszra zenét hallgatni, igen ám, de a munkahelyem nem egy két fős bt, ezért mindig van a buszmegállóban pár kolléga, akivel csacsorászni kell. A végén, megint óvoda, megint játszótér, ahol a szülők zöme szimpatikus, de pár hete a kappanhangú anyu szokott elkapni, aki kizárólag a munkahelyéről tud társalogni. Mit társalogni? Ő beszél, mi többiek meg kussban hallgassuk végig. Fáraszt. Sajnos már semmi érdekeset nem tud mondani (persze, lehet, hogy én sem). A másik pedig az olasz mamma, akit kedvelek, de ő sem egy egyszerű lélek. Azóta is folyamatosan harcol az óvónőkkel. Folyamatosan balhézik, most az állatkertet bojkottálja, mivel az állatkínzás. Igaza van, belátom, de ettől még az én gyerekem el fog menni oda.
Amikor hazakerültünk, nagyon örültem, hogy itt ennyire könnyű beszédbe elegyedni az emberekkel, nem úgy, mint Franciaországban, most viszont már néha unom.
A játszótérről hat felé szoktunk kicsekkolni, onnan elgyalogolunk a boltba. Na abban sincs köszönet, mert rendszeresen dilemmában vagyok, hogy mit készítsek vacsorára. Ezt is megjegyezte már az egyik anyu, hogy nem unom még, mindig ugyanaz a kérdés este. :D - De, de, piszkosul unom, de nem tudok konyhatündér lenni. - válaszolom. Közben a gyerekeim üvöltve rohangálnak a boltban, mintha... mintha... mintha valami seggfej család lennénk. Jó, az utóbbi pár hónapban (lehet, hogy csak hete), amióta nem a kis ovis haverokkal megyünk vásárolni ez elmúlt. A kisfiam kiül a kosarakhoz és ott megvár. Szoktam izgulni, hogy valami szervkereskedő elviszi, de ez a kerület olyan családias, hogy már minden kasszás és biztonsági őr vigyáz rá. A kislányom jön velem, ő nem egy balhés figura, ha nincs a közelében csoporttárs.
Hazamenni sem egyszerű, mert az egyik ugrándozik, mint a bakkecseke, a  másiknak pisilni kell, aztán indul a harc, hogy ki ér a kapuba elsőnek. Ott egy kis box és sikítozás, majd jöhet a második kapu, megint box, megint üvöltés, záróakkordként a saját ajtónk, megint box, megint tudjátok mi, és még nincs vége, a cipőjüket ugyan szépen leveszik, de aztán megint box, hogy ki pisiljen először. Én csak ledobom a pakkot, békét teremtek, ellenőrzöm a kézmosást (háromszor, szappannal, most ez a dilim), aztán bemegyek a konyhába, "felrakom" a vacsorát: szennvics', paradicsom, gyümölcs. Tegnap végre ügyes voltam, tésztát főztem bolognai raguval (a ragu persze készáru). Zömében azért halrúd van nálunk, mert a kislányom most halat enne hallal, ha tehetné. Ja, innivalót elfelejtettem bevinni, ja és szalvétát is, közben kapcsoljam be a mesét, jó, ha már nem bírod megenni, akkor megeheted a desszertet, persze, hozok hozzá kiskanalat is. Megteríteni már ők szoktak. Szeretik is.
Aztán fürdés, játék, megint kis mesenézés és 8:30-kor már ágyban fekszünk, mindhárman. Én mesélek, ők lassan elalszanak, bár gyanítom, hogy én alszom el elsőnek. A probléma az, hogy kivétel nélkül felébredek éjjel három körül. Majdnem mindig 3:05-kor.



* Nem sűrűn vasalok. Inkább addig rázom a frissen mosott, még nedves ruhákat, míg kínjukban ki nem lapulnak. 

2016. április 12., kedd

Fáziskésés

Szombaton "leadtam" a gyerekeket a szüleimnél, hogy én Péterfy Borira koncertre mehessek, igen ám, de már otthon (nálam) vettem észre, hogy otthon (szüleimnél) felejtettem a telefonomat. Hogy a rosseb enné meg! Tiszta hülyeség, hogy telefon nélkül féllábúnak érzi magát az ember. 
Aztán térültem-fordultam, már az Erzsébet téren vártam Gumilabda barátnőmet, amikor bevillant, hogy a jegyet is otthon felejtettem. Kicsit szétszórt vagyok.
Szerencsémre Gumigida képben van, ezért rátöltöttünk egy "jegyapplikációt" a munkahelyi telefonomra és nem kellett hazamenni a papírjegyért. Igaz, két buszmegállónyira lakom, nem késtünk volna el, de így legalább én is fiatalnak érezhettem magam, hogy csak felmutatom a telefonomon a QR-kódot és a vámos átenged.
Kezdődik. Érzem, hogy kezdek visszamaradott lenni, már nem szívom magamban a modern kort úgy, mint gyerekkoromban. Mindig is furcsa volt, hogy a nagyszüleim idegenkedtek és az elején nehezen használták a távirányítót, furcsa, hogy apukám nehezen tanult meg internetezni és a pc-vel bánni, most meg én döcögök ezekkel a szuper applikációkkal. Az van, ha nem mondják, hogy mik léteznek, akkor én magamtól nem fedezem fel. A játékokkal még nincs gond, de a valóban okos applikációkról nekem szólni kell. Apropó, voltunk az egyik szuper Régióban a gyerekeimnek RushHour játékot venni, mert az iskolában kipróbálhattuk és állati klassz, még én is élvezem.
Gyerekkorom óta szeretek játékboltba járni, ezt egyszerűen nem nőttem ki. Nekem az olyan, mint egy múzeum, szeretek mindent megnézni, órákat eltölteni és piszmogni. Szerencséjük van a gyerekeimnek velem, az fix. :D
Apropó, tesóm szokta mondani (10 év a javára), a Zadu nem fiatal, de fiatalos. Alsó hangon 20 éve ezt hallgatom tőle. :) (Ha meséltem már, bocs!)

Bori a kedvencem mostanában (2 éve folyamatosan), az előadás szuper volt, de annyira, hogy az egész előadás 5 perc alatt elrepült, pedig nem 1,5 számot adtak elő. Mostanában semmilyen életkörülményben nem tudom megállítani a homokórát.

Volt olyan pletyka a koncert alatt, hogy az egyik lány már régen kinézte magának az egyik srácot, aki velünk jár koncertekre, de mivel a lány szerény és úrilány, valamint hivatalosan fuvolázik és szépen beszél franciául, soha nem tapadt a fickóra. Magyarul semmit, de semmit nem lehetett észlelni abból, hogy neki bejön. Úgy adódott, hogy közülünk egy másik lány annyit ivott, hogy ráhajtott erre a kiszemelt fiúra, de elég látványosan. Jót mulattam rajta, mert a lány egyébként az ELTE-n tanít, tehát nem bepiálva nyilván normális lány (most találkoztam vele először, csak tippelek). Lány, mert persze ő is 5-10 évvel fiatalabb nálam, mint a többiek is. Én meg egy 40-es... nő. :D (brrr!) Mit csináljak, ha Gáspár haveromnak ilyen fiatal udvartartása van? 
De nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy ez a fiatal, de nagyon komoly lány nekem öntötte ki a szívét, hogy most mi lesz, lecsapják a kezéről a fiút? Mondjuk hiába vagyok 40 (+ egyre több), bölcsesség nem sok szorult belém. Kikerekedtek a szemeim, és rákérdeztem a lánynál, hogy akkor én rosszul értelmeztem? Azt hittem, hogy ő Tamásra áhítozik, mert mindig együtt lógnak. Kiderült, hogy ők is csak haverok (nincs meg az a híres plusz). Volt még velünk egy lány, aki egy igazi, hamisítatlan "ELTE-s tarisznyás": a szemüvege, ahogy öltözik, ahogy hordja a haját, nagyon szimpatikus, de ... hiszen én is voltam ELTE-s, csak hát valami mégis kimaradt annak idején... én 33 (vagy 35?) éves korom után kezdtem el bulikba járni és úgy érzem, általuk most kicsit bepótolom a lemaradást. 

Azt sem meséltem még, hogy szerdán voltam a Bálint házban filmvetítésen. Shiffer Pál által rendezett Cséplő Gyuri c. dokumentumfilmet néztük meg. A film annyira nagyon nem varázsolt el, mint ahogy a szociológust, de az utána következő beszélgetéstől megint fröcskölt az endorfin az agyamban. Nagyon jó volt! Nem mesélem el az egész filmet és a beszélgetést, csak a konklúziót: egyedül az oktatásügy menthet meg minket. Nincs más kiút, kizárólag az, ha az iskoláztatásra fektetjük a hangsúlyt. 






2016. április 8., péntek

Mára egy vicceset és egy dühítőt

Az egyik fórumtársamnak a harmadik gyereke most vált babakocsit. Dóra megmutatta, hogy melyik babakocsit nézte ki magának a gyereknek és kérte, szóljunk, ha van javaslatunk másmilyenre. Szerintem volt már 3-4 babakocsijuk, mert az első két gyerek közt is van négy év korkülönbség. Nekünk is három* volt, ez ilyen szakma.
Az első egy tank volt, utáltam. A legviccesebb történet az volt, hogy egyszer a gyerekeim apja cuki volt (jó, hát kétszer is előfordult, hogy cuki volt), és bevitt** Párizsba a Montmatre-ra legelni, és már besötétedett, amikor visszagyalogoltunk az autóhoz. A tanknak a kerekeit mindig le kellett szerelni, ha be akartuk szuszakolni a csomagtartóba (pontosan ezért utáltam azt a szart). Nem volt nehéz lekapni, csak egy gombot kellett benyomni, lekapni két kereket, összehajtogatni a vázat, a másik két kereket behajtogatni úgy, hogy ideális legyen (itt már tökön szúrtam magam) és bedaruzni a csomagtartóba. Igen ám, de Párizsban is elő-előfordulnak kutyaszarok a flaszteren, nemcsak Budapesten. Most azt hiszitek, már értitek, megvan a poén és nincs tovább, mi? :D Na várjatok csak! Van még tartalék csattanó. Egyrészt, a gyerekeim apja keze kutyaszaros lett, de ezt sejtettétek is, tudom, másrészt, elég töketlen szülők voltunk, főleg én, mert ugye a nő dolga a gyerek cókmókját útra készre pakolni és hát nem volt nálunk popsitörlő. Se zsepi. Se semmi, amivel le lehetett volna törölni a kutyaszart. Viszont volt nálunk Coca Cola (apjuk meglehetősen szereti, na) és nem hazudok, azzal mosta le a kezét.
(Bocsánat, ha már meséltem, de már nem emlékszem, hogy hol és mit írtam le.) 

De nem is ezt akartam elmesélni, hanem azt, hogy amikor megláttam Dóra üzenetét, én ennyit írtam: 

"SIKÍTÓFRÁSZT KAPOK A "MILYEN BABAKOCSIT VEGYEK?" TÉMÁTÓL. 180 fokban dönthető támla, átfordítható kormány, óriás bevásárlószatyros, forgókerekes, terepgumis, pillekönnyű, mer' cipelni kell a metrólépcsőn, levehető ajtajús, cumisüvegtartós ÉS melegítős...
Én ebbe a témába konkrétan belebolondultam annak idején. Azt hittem, hogy nem lehet anélkül élni, hogy ne lenne az embernek hozzávetőlegesen tökéletes babakocsija, aztán ma már rájöttem, hogy kár volt ezen annyit pörögni és időt pazarolni." ***

A jövendőbeli és kész anyák irgalmatlan sokat tudnak pofázni a babakocsikról a fórumokon. Persze az első helyen a szülés áll. Ez utóbbi témába a mai napig én is képes vagyok beleesni. Elég egy kupac nőt összeereszteni és az ember azt veszi észre, hogy már megen' "szülnek" és erről órákat tudnak beszélni. Tény, hogy egyedülálló élmény.

Erről sajnos most is eszembe jut egy eset, amit itt most nem fogok nagyon ecsetelni (megint a személyiségi jogok miatt nem mondom el, hogy kicsodám és a körülményeket sem, grrr, nem könnyű így blogot írni), de három gyerek után megint teherbe esett. Spirál mellett. Miután az eredeti orvosa nem veszi fel a telefont és egyelőre az e-mailre sem reagált, elment egy másik orvoshoz, aki közölte, hogy rosszul volt felhelyezve a spirál és csoda, hogy eddig nem esett teherbe. (Nem csoda... van az az élethelyzet, amikor a házastársak nem annyira sűrűn élnek nemi életet. Már a gyerek és munka kettős is beteszi a kaput, hát még, ha ezeket vérprofin űzi az ember, esetleg, ha még egy-két hobbit is felsorolunk, akkor aztán csak gyűlnek a "baglyok****".)
Nem szerettek volna több gyereket, erre tessék, most törhetik a fejüket. Máshol meg megfeszülnek, hogy legyen, és nem jön. Az élet elég rossz vicceket tud művel. Nagyon rossz vicceket.






*Volt a tank, aztán a trendi, aminek kitört a kereke és az utolsó, ami végre főnyeremény volt.

**Ez olyasmi, mint a "felmegyünk Pessre". 

***Önmagamat idézni nem gáz?

****Ti ismeritek ezt a kifejezést? "Hány baglyod van?" Én csak pár hete találkoztam vele először.



2016. április 6., szerda

Amikor én még kislány voltam

Hétfő: pocsék, rengeteg munka. Lekéstünk a gyerek iskolai felmérőjéről. A kolléganőm sírógörcsöt kapott, amikor mondtam, hogy le kellene lépnem. Ezért inkább maradtam.

Kedd: még annál is borzalmasabb, megint nem tudtam időben elindulni a munkahelyemről, mert a kolléganő megint sírógöcsöt kapott. Fiatal, még. De tegnap legalább odaértünk a gyerekkel a felmérőre. Igaz, 20 perccel zárás előtt. Hibátlanul, maximális pontszámmal megírta a tesztlapot, de mire bekerültünk a szóbelire már olyan fáradt volt, hogy nem működött az agya. Azért azt el tudta mondani, hogy a hal a kedvenc étele és a fekete a kedvenc színe. Este hat után szabadultunk. 
Ez a felmérő csak arra lett volna jó, hogy kiderüljön, melyik osztályba érdemes íratni őt: matekos osztályba vagy az emelt szintű angolosba. Nem derült ki. 

Este megörültem, mert visszaigazolt a fb-on egy általános iskolai osztálytársam. Én már alig emlékszem az általános iskolai osztálytársaim neveire, de Antoniót nem felejtettem el. Nem, nem gyerekkori szerelmem volt, hanem csak padtársam. Engem mindig fiúk mellé ültettek, hogy ne pofázzak annyit. Én egy zárkózott gyerek voltam az elején, egy szorongó néma kacsa, de felsőben egyszer csak megnyíltam. Ezért a nem pofázás nem jött össze, de mit csináljak, mindenki dumált.
Ez a srác a szemben lévő épületben lakott és volt személyzetük, takarítónő, kertész, szakács. Amikor a srácék nyaralni mentek, a személyzet mindig rendezett egy óriási partit a többi ázsiai havernak (nem emlékszem hova valósiak lehettek, de akkoriban a tehetősek filippínókat alkalmaztak). Láttuk az ablakból, ahogy partiznak és csak csodálkoztunk, hogy ilyet lehet.  Lehetett.
Volt olyan, hogy amikor a lány osztálytársaimat meghívtam magunkhoz, felmentünk a tetőteraszra vizes lufizni és amikor megmutattam nekik, hogy hol lakik Antonio (pontosan szemben), akkor átkiabáltunk neki, hogy dugja ki az orrát. Elég jól beégett az agyamba ez a jelenet. Az egyik filippínó jött ki a teraszukra és szólt neki. Irgalmatlan nagy római tetőteraszt képzeljetek el, de tényleg hatalmasat, megmutatnám a google earth-en, de nem teszem, személyiségi jogok és a többi miatt. A "mi" (magyar állam) tetőteraszunk sem volt piskóta, de Antonioéké lepipálta, az biztos meg hát az övék  csinos is volt, pont olyan, mint a Nagy szépség c. filmben is van: rengeteg növény, szép fehér párnás kerti bútorok, őrület!
Egyszer, nyolcadik év végén meghívott mindenkit a vidéki házukba medence partira. Én azt hiszem, ott ébredtem rá a társadalmi különbségekre. Addig csak kicsit éreztem furcsának, hogy minden osztálytársamnak Timberland cipője volt, nekem pedig "csak" Lumberjack, de ott a medence partin azért kinyílt a csipám. Ezek az én régi osztálytársaim egytől egyig mind szerény volt, senki nem kérkedett azzal, hogy meglehetősen tehetősek. Ott, a vidéki házban is volt személyzet. Az asszonyok három óriási tepsiben hoztak frissen készített pizzát. Ott szerettem meg a pizza rossát, mert addig finnyás voltam, nem szerettem igazán az olasz konyhát. 
Antonio helyes srác volt és most is az. Mondjuk úgy, hogy állati dögös felnőtt lett belőle. Egy részvénytársaság elnöke. Hozzánk ő lebukott, nem volt jó tanuló, de ezen cseppet sem izgult. Konkrétan leszarta a tanulást, mint ahogy Fabrizio is, akinek az apjának a Via Giuliában volt és ma is van antikváriuma. Na ő csapnivalóan rossz tanuló volt, de ő volt a legviccesebb fiú, ezért mindenki szerette. Mellé is kellett ülnöm. Tőle kaptam az első zsidó kultúrcseppeket. Nem volt ő hülyegyerek, csak laza figura.
Fabrizio, amikor intőt és mellé lelkifröccsöt kapott a tanártól, hogy mi lesz így belőle, azt mondta, hogy nincs min paranoiázni, az ő sorsa el van rendelve, ne féljen tanár úr, ott a bolt.
Attól, hogy általános iskolában folyamatosan bukdácsoltak még mindkettőjük diplomás ember lett, nem is akárhol és megy a szekerük rendületlenül. 

Mégis megmutatom,  talán így még nem sértek jogokat.


Ma egyedül tartom a frontot a munkahelyemen: saját helyemen, a titkárságon, sőt, még portaszolgálatos is lettem. Még csak fél három és már lóg a belem, harmadik napja nincs idő ebédelni sem, ezért az íróasztalnál tömök magamban hülyeségeket két telefonhívás és levélírás közben, de nem baj, ma, ha minden jól megy, megyek a moziba és utána kerekasztal beszélgetésre. Anyukám vigyáz a gyerekeimre, ezért éjjel kettőkor neki fogtam takarítani. Sajnos nálunk már hétfő este olyan, mintha bombát robbantottak volna a lakásban. Meg hát ettől a végtelen fáradtságtól nincs kedvem a szinten tartáshoz. Összepakoltam a konyhát, a nappalit, a fürdőszobát kisuvickoltam, hajat is mostam meg ruhákat, edényeket is, reggel az ágyat összerendeztem. Csak a porszívózás és a felmosás maradt el. Négykor újra elmentem aludni. Ilyenkor arra gondolok, hogy ha mindezt két óra alatt képes vagyok kivitelezni, akkor az nem is akkora nagy kupi.