2017. november 15., szerda

Olasz filmhétről és egyebek

Folyamatban van az olasz filmhét. Tavaly egyetlen egy filmet sikerült megnéznem. Az elég kevés. Idén jobban állok, három film lesz az egyenlegem. A 12 filmből.

Múlt héten, kalandos körülmények közt, de sikerült eljutnom megnézni Sergio Castellito Fortunata c. filmjét.  Most nem azért, mert hangyányit rólam szól, de szuper film. Egy anya nyomoráról szól, aki egyedül neveli a 8 éves gyerekét. Nahát... A végén mindig rá kell jönnöm, hogy arany életem van. Hiába nyígok én, hogy piszok nehéz egyedül, a dolog úgy néz ki, hogy ez a nehézségi fok csokis piskóta, nem pedig nehéz. 
Én most nem spoilerezem le a filmet, mivel úgy hírlik, januártól vetítik majd a mozik, szerintem érdemes megnézni, nagyon erős történet. Már csak Stefano Accorsi miatt is, akit én imádok. 

Úgy alakult, hogy senki nem tudott aznap vigyázni a gyerekeimre. Gumigida franciaórán volt, a szép kolléganőmnek aznap matracpróbája volt (hát na, matracot vásároltak, és addigra lélegezte ki magát /a matrac/, így hát neki sem volt megfelelő az aznap), anyukám a tesóm gyerekeire vigyázott, Mary Poppins velünk jött a moziba. Gondoltam hát egyet, írtam a kislányom régi óvónőjének. Még nyáron feldobta a facebookra, hogy szívesen vállal gyerekfelügyeletet. Rákérdeztem, még mindig aktuális-e az ajánlata. Hála az égnek, igen, így hát megtaláltam a szám szerint negyedik embert, aki olykor-olykor majd vigyáz a kisgyerekekre. 

Szombatra szólt a második mozijegyünk. Gáspár vásárolta meg, jó előre, nehogy lemaradjunk. 
A métely c. filmet néztük meg. Az volt a legjobb, hogy ott volt a két rendező is, Matteo Bortugno és Daniele Coluccini is, akikkel a film végén, kint a mozi előtt beszélgettünk is. Sajnos én nem vagyok olyan, aki akkor beszél, amikor lehet, bent a moziteremben, rengeteg ember előtt. Gátlásos vagyok. Na de kint, "nyolcszemközt"! Ráadásul úgy személyesebb is volt. 
A film... nehéz. Pláne, ha azt tekintem, hogy valós történeten alapszik. Azt azért álmomban sem gondoltam volna, hogy manapság a bevándorlás lesöpörte az asztalról a drogot. Már nem a drog a business. Eszméletlen! Van is a filmben egy olyan jelenet, ahol egy trendi irodában a nagy üzletemberek a tárgyalás végén annyit mondanak: "emeljük poharunkat a migránsokra!" (Brindiamo ai migranti).
Legalább 20 percet csevegtünk. Voltak még fel nem tett kérdéseink, ők pedig készségesen, sőt, barátságosan válaszoltak. Nagyon jó volt! Éreztem, hogy tágul az agyam, fröcsög az endorfin belém.
Csak azért nem tartott tovább, mert rohannom kellett a gyerekeimhez. Pedig ők mondták is, a végtelenségig tudnak beszélgetni, ha nem lövik le őket. Rajongok az ilyen fiatal nyitott, okos, értelmes, nyílt szemű,  éleslátású emberekért, akik ilyen értelmeset alkotnak. 

Ami a legjobban tetszik az olasz filmhétben az az, hogy valahogy más így mozifilmet nézni, ennyi olasz és olaszrajongó közt, mint egy hétköznapi mozi esetén. Másképp vibrál a levegő.  Ott ül az a sok ember, aki érti az olasz életérzést. Szól a gyönyörű zene, ami csomó olasz filmre jellemző, megint nincs menekvés, belenyom a moziszékbe. Nagyon szeretem. Szó szerint elragad. A vászon, a zene, a történet, naná, az ismert és nem ismert arcok, akiken érezni, hogy ők is odavannak az olasz filmekért. A hatalmas vászon, ami az arcomba tolja a történetet, egyszerűen nem lehet szabadulni. Mi mindig előre szeretünk ülni (körülbelül a 6. sorban, ha a nagy teremben vagyunk, kicsi esetén a 3. sorba), úgy nagyobbat üt a film. (Kivétel a legutóbbi filmnél, mert két picsa ült mellettem, akik szakadtak a röhögéstől olyan jeleneteknél, amikor pl. szétverték az egyik fickó arcát, vagy amikor elkeseredettségükben szívják a fehér port, vagy amikor a kutyás nő beveszi a gyógyszert és majdnem összeesik és aztán halálos beteg lesz. Komolyan nem értettem őket. A film végén nem várták meg a beszélgetést a rendezőkkel, hanem felálltak és elmentek. Az egyikükön piros bőr (???) nadrág volt, a másiknak kígyóbőr táskája, értelmezhetetlen két figura. Az ember átszellemülne, erre ők ott rázkódnak a röhögéstől. Már csak a "patikuki" hiányzott volna. Ha még csitri 16 évesek lettek volna, de legalább 40 fölött voltak.)

Szerdán nézzük meg az utolsó filmet, amire van jegyünk. Igazából akkor is írhattam volna erről az eseményről, de már nem fért belém.

Frissítés (idáig írtam a bejegyzést hétfőn... ,ráérek, na): nem sikerült eljutnom a filmre. Nem találtam senkit, aki vigyázott volna a gyerekekre. Volt mozijegyem, de nem tudtam elmenni, hallatlan. Az elején szarul esett, aztán elengedtem az egészet. Ez van. Nincs mit tenni.
Megkérdeztem öt embert, senki nem ért rá. Az anyukámat, két óvónőt, két barátnőt. A szép lányt nem kérdeztem meg, mert mostanában nagyon elfoglalt (matracpróba :DDD... új fickója van, most ott a hangsúly). Feldobhattam volna a facebookra is, de valahogy olyan szánalmasnak éreztem ezt a kapálózást. Igazából hamarosan ezt az filmet is fogják vetíteni a mozikban (Anyám mozija, Mia madre), majd akkor megnézem.

Az is érdekes, hogy Gáspár és Mary Poppins elmentek megnézni, de a film végén nem írt egyikük sem, hogy jujj, de kár, hogy nem lehettem velük. Ők a legjobb barátaim. Általam ismerik egymást. De most komolyan, nem tudtak volna írni egy sort? Gondolom utána még dumcsiztak egy sort, mert úgy szoktunk.
Csak azért zavar, mert az olasz filmfesztivál az én mániám. 12 éve járok fixen. Régen, a gyerekek születése előtt mind a 10 napon ott ültem a Puskinban. Persze amikor nem itthon éltem, nem mentem, de a szívem nagyon fájt érte. Tényleg nagy mániám. Sőt, a gyerekek előtt minden kedden az Olasz Intézetben ültünk, mert akkor is volt filmvetítés. Minden kedden, 18 órakor. Erre ők ketten elmentek és azt sem mondták a film végén, hogy brühühü, de kár, hogy nem voltál velünk. Jó, tudom, mindenki nagyon sokat dolgozik, és mindenki nagyon fáradt. Na majd én is kurva fáradt leszek innentől fogva. Bár hiába dumálok, nem vagyok haragtartó, előreláthatólag holnapra elillan a mérgem. Nem pörgök túl sokat az ilyen eseteken.

Mozi helyett viszont jót cselekedtem. Én vigyázok egy kisfiúra. A kisfiam osztálytársára. Nagyon bájos kisgyerek. Nem olyan régen ismerkedtünk meg az anyukájával. Láttam én az első szülői értekezleten, hogy hamarosan szülni fog, de azt nem tudtam, hogy a hatodik gyerekét. Ma egyedül lett volna otthon a hat gyerekkel, mert a férje továbbképzésen vett részt, és megkért, ha lehet, akkor a dzsudós napokon vigyem át az iskolából a kisfiát a tornaterembe, hogy ne neki kelljen bumliznia az újszülöttel és ott várakozni egy órán át, és ha nem nagy kérés, esetleg hadd aludjon nálunk a harmadszülötte. Én nagyon szeretek segíteni, simán belementem. Ráadásul a saját gyerekeim is örültek az ötletnek. Az anyuka nagyon szimpatikus. Egyelőre szinte csak a szülésről tud beszélni, de ez normális szerintem. Szeretem az ilyen csacsorászós nőket. :D

Ma tanításmentes nap volt az iskolában, szabit vettem ki. Melós napom volt. Elmentünk a papírboltba, az orvoshoz, beadattam két oltást a kisfiamnak, voltunk a Müllerben szülinapi ajándékot vásárolni (újfent), boltban, postán, főztem rendes ennivalót (nem szendvics), rendbe raktam három szekrényt, mostam hármat (ezt nem értem, hiszen kétnaponta mosok), megvarrtam két pulcsit, leckeírást asszisztáltam, és ki tudja mi mindent még. Nem nevezném túl unalmas napnak.

Képzeljétek, van közös fotóm a két olasz filmrendezővel, Matteo Bortugnóval és Daniele Coluccinivel. Szeretek ilyen érdekes emberekkel fényképezkedni. Majd kirakom a fotófalamra az irodámba, mint a nagykövetek. :D


2017. november 13., hétfő

Ilyet én a legrémesebb rémálmomban sem tudtam volna vizualizálni

Mi értelme van egy világbajnokságnak az olasz csapat nélkül?

Most majd megint bezzegelhetnek a franciák. Pfff! Jó, tudom, illene kussolnom, hiszen a saját gyerekeim fele vére francia, na de attól én még lehetek olasz drukker.

2017. november 2., csütörtök

Munkahelyi dolgok

Kedden meghívott a kettes számú munkáltatóm egy céges vacsorára. Nyugdíjas búcsúztatót tartottunk. Nagyon jól esett, hogy csapattagnak tekint a főnök úr, akit nagyon kedvelek. Igazából eddig csak két embert ismertem a kollégák közül, a többivel kedden, a vacsorán találkoztam először. Azt hiszem mondhatom, hogy kollégáim. Nagyon kedves emberek, közvetlenek, barátságosak, kifejezetten jól éreztem magam velük. Sőt, jött a főnök egyik havernője is, egy fényképész lány, aki az eseményről készített képeket. Egymás mellett ültünk és jót társalogtunk, és nem semleges dolgokról. Szeretek teljesen új emberek közé cseppenni. 

Nyáron Gumigida barátnőm szülinapján hülyére szorongtam magam, alig mertem bemenni a kocsmába, ahol már minden meghívott ott volt. Ők meglehetősen jómódú társaság, én meg nem. Ők menő szakmában dolgoznak, én meg nem. Aztán kiderült, hogy végtelenül rokonszenvesek a barátai és kollégabarátai, szinte mindenki tudott rólam sztorikat (pedig nem voltunk kevesen), holott akkor találkoztam velük először. Úgy fogadtak, mintha már ismertük volna egymást. Mindenkivel lehetett beszélgetni, senki nem volt fridzsider, tényleg nagyon finom, édes érzés volt, ahogy közelítettek felém. 

Aztán a kolléganőm szülinapján nem volt túl jó (nekem, de a kolléganőmnek nagyon jó volt, naná, a férje szuper szülinapi partit szervezett neki). A barátaik távolságtartók voltak, de ezzel sincs semmi baj. Van, amikor csak a small talkig jut el az ember.

A keddi vacsora olyan volt, mintha az év végi karácsonyi partit tartottuk volna meg nagyon jó hangulatban. Nagyon jól esik, hogy dupla munkahelyem van (még ha az egyik nem is teljes, mondjuk hogy lehetne az?), és mindenhol csípnek a számomra kedves kollégák.  

2017. október 30., hétfő

Milánó

Azt meséltem már, hogy kiugrottunk Milánóba és rossz volt?

Az úgy kezdődött, hogy mindig kapom a hírleveleket, hogy itt-ott kiállítás lesz, ezért elindult bennem a vágy, hogy menjünk Milánóba. Bedobtam már hónapokkal ezelőtt a két alfőnöknek a lehetőséget, ők kérték, hogy dobjak össze egy programot, majd meglátják. Én csodálatosan össze is állítottam a projectet, de szartak válaszolni a levelemre, így történt meg, hogy gondoltam egyet, és ha már a legnagyobb vezérrel tárgyaltam egészen egyebekről, és mivel láttam rajta, hogy ráér, a tárgyalás végén bedobtam a labdát, hogy igazgató úr, nem mellesleg itt van ez a kiállítás Milánóban, nem kellene nekünk oda elmenni? Ő pedig simán rábólintott, de nem ám szimplán, hanem közölte, hogy legyünk mi is kiállítók. Szerencsére sikerült lebeszélni őt, mivel csak két hetünk maradt összesen, két hét alatt meg kizárt dolog, hogy egy ekkora kiállítást összedobjunk. Azért látogatóként mégis elmentünk.

Sajnos a kiállítás csalódás volt. Sőt, még egy partnercéghez is elmentünk, ha már arra jártunk, de az is várakozáson aluli volt. Francba! Nincs bennünk lendület.

A munka végén úgy intéztem, hogy be kelljen mennünk a városba (Milánóba), direkt oda szerveztem egy találkozót egy kollégámmal, így a főnöknek nem volt lehetősége nemet mondani. A kiállítás környékén és Milánó belvárosában nem találtam már ésszerű (észszerű? kijavítja az önjavító, tehát mégis ésszerű) hotelt, ezért másik városban kellett aludnunk. Egy olyan városban, ahol soha nem jártam, gyönyörű város, és nem toltuk oda a fenekünket a belvárosába, mert halvérűek vagyunk. Grrr! Én akartam menni, de a többiek nem. Tököm tele, komolyan!

Milánóban, miután jól kidolgoztam magam, rögtön beültünk egy "kocsmába", ahonnan alig tudtam elmozdítani a kollégáimat. Értem én, hogy jó a spritz, értem én, hogy jók a sonkafalatkák a pizzafalatkákkal, de én csavarogni vágytam. Nem volt pofám otthagyni őket. Azért egyszer csak mégis fel kellett állni, hálleluja, mehettünk csavarogni. Na ja! Hát azt a férfi nyafogást, amit ott lerendeztek... Na jó, igazából csak egyikük nyafogott, a másik kettő nem, de azért rajtuk sem éreztem a vibrálást.

Képzeljétek, szuper éttermekben ettünk és nem hozott lázba egyik sem. A hangulatuk igen, de az ételek nem. Én is kiégtem. Rettenetesen jókat ettünk, de minden kajának volt valami nyűgje. Például életem legfurcsább pizzáját ettem meg, egy újragondolt pizzát, grrr. Öt gabonából állt össze, úgy képzeljétek el, mintha valami paleo pizza lett volna, brrr. A tetejét leettem, a maradékot köszönöm, nem kértem.

Ott volt a főfészekhaj is, de nem találtam vele a hangot. Azt akarta, hogy aludjunk együtt, és nem ment. Egyszerűen nem tudtam elaludni, ezért átmentem a saját szobámba, másnap dolgozni kellett, én meg hulla fáradtan nem tudok rendesen dolgozni.

Az egész kiruccanás nem volt jó. Azért valami jó mégis van a dologban: ezek szerint el tudom intézni a cégnél, hogy amikor utazni támad kedvem, rábólintanak és már mehetünk is, ráadásul kis pénzt is kapunk érte.

Gondoltam, feltöltök pár fotót, de még a fotók is borzalmasak, tisztán látszik, hogy semmihez nem volt hangulatom. Most nézem, szinte csak ételfotóim vannak, a többi mind selfie, nem vagyok normális. :DDD Még, ha jól néznék ki... de nem. Akkor mire fel az egymillió önfotó? Tiszta hülye!

Klasszikus bruschetta.
Azt hiszem, ez volt az utazás fénypontja. Semmi más. Azért ez rémes.

Fritto misto.
Finom, finom, de én polipot kértem.
Szeretem a fritto mistót is, ezért belementem, hogy elfogyasztom örömmel.
Nem volt nagy flash. Grrr!


Brüsszeli káposztás orecchiette.
Túl sós.

A ház ajándéka. A sárgadinnyés most jobban ízlett.

Falatkák lentről fel.

Falatkák fentről le. 


Ez olyan, mint a "La Luna nel pozzo", csak ez "Bacio della Luna"

Ebbe a kocsmába ültünk be és alig tudtunk eljönni.
Azért itt a kollégáim nagyon kedvesek voltak, itt jól éreztem magam.

Klasszikus

Túl sós.

Túl... már nem is tudom, mit kifogásoltam...
Nem, ez az utazás nem volt jó.
Ez a "Bosco verticale", a "Függőleges erdő", kocsiból fotózva, azért ilyen csúf.
Szeretném egyszer közelebbről látni és nem ilyen szmogban.
Ködnek semmiképp nem mondanám.


Csomó programot csináltam magamnak erre a pár napra, de csak fejben. Be kellett látnom, hogy dolgozni, nem a Pinacoteca di Brerába indultunk. Még a Dómba sem jutottunk be, túl késő volt.

2017. október 24., kedd

Általános női nyafogás

Ma reggel a kolléganőm, akivel tornázni járok az iskolai nyári szünetek alatt, megkérdezte, hogy az őszi szünetben megyek-e vele tornázni. Rávágtam, hogy naná, mire a másik kolléganőm, a józan életű, finoman jelezte, hogy pénzkidobás az ablakon egy héten át tornázni menni, miközben mindannyian tudjuk, hogy amint újra elkezdődik az iskola, én nem tudok többet rendszeresen járni. Igaza van. De nem is ez szomorított el, hanem az, hogy a nyári tornába járáskor egyetlen egyszer sem kapott el a flow, de még a csí sem. Egyetlen egyszer sem okozott örömöt. Pedig azelőtt, például még tavaly, igenis előfordult. 

Nagyon várom már, hogy mikor kap el megint a vágy, hogy rendesen lefogyjak. Egyszerűen nem jön. Pedig radikálisan változtatni kellene az étkezéseimen, mert katasztrófa, amit művelek. 

2017. október 19., csütörtök

Miről bosszankodjak?

A tegnap reggeli közterület-felügyelő átsegítette a gyerekeket a zebrán. Hamut szórok a fejemre. Vagy több ilyen bosszúságot megírok ide, mert úgy néz ki, másnapra megjavul a világ.

2017. október 17., kedd

Nem írok hatásvadász címet

Megint ezer éve nem írtam ide. Máshova sem. Az idő az ellenségem.

Igazából teljesen ugyanazokat a köröket futom: gyerekek, munka, olykor szórakozás, eszetlen pasik.

Csak szeretném tudni, hogy az iskolánál a közterület-felügyelők miért támasztják a falat. Beszélgetnek egymással és nem csinálnak semmit. Ha éppen egy gyerek át kíván menni a zebrán, és egy autó satufékez, akkor ez a két jómadár mi a faszért nem csinál semmit a nagyon láthatósági rikító sárga mellényükben? Én rákérdeztem tegnap, nagyon illedelmesen, semennyi kötözködő hangnemmel, hogy ne haragudjanak a tolakodásért, de nekik mi a feladatuk pontosan? A válasz: "mi itt felügyeljük a rendet". Ezt mondta az egyikük. A másikuk pedig felvonta a szemöldökét és bután nézett, hogy egyáltalán, kérdezek? Hát ezt hogy?
Egyszer-egyszer, de tényleg nem mindig, van egy nő közterület-felügyelő, aki kiáll az iskolai zebrára elállni a forgalmat, amikor egy gyerek át kíván menni, de ő az egyetlen, a többi váltótársa konkrétan csak beszélget a falnál.
Az egyikük utál engem, látom rajta, hogy méreget, persze tudom, hibás vagyok, egyszer megálltam a járda mögötti (!) tilos csíkra (tudom, tudom, tilos), és már majdnem lefotózott, de szóltam neki, hogy már megyek is, itt sem vagyok, és a motort sem állítottam le, csak átkísértem a gyerekeket a zebrán (hozzávetőlegesen 2-3 másodpercre tippelek, na jó, plusz a kiszállás a kocsiból, legyen 10-11másodperc), de ő már majd felrobbant. Sőt, be is szólt, hogy nem muszáj autóval járni. Bezzeg amikor drága és böhöm autók állnak ott zenét üvöltetve, sofőr nélkül, teljesen otthagyva az autót, akkor nem kapja elő a fotómasinát. Igen, megtörtént eset és nem egyszer, hanem rendszeresen (ki vagyok már hegyezve a témára). Nyilvánvaló, hogy azóta nem húztam ki a gyufát, és csak szabályos helyen parkolok.

Most olvasom, a közterület-felügyelőnek nem feladata a zebrán átsegíteni a diákokat. Józan parasztnak sem kötelező lenniük, és ha már rajtuk van a figyelemfelkeltő sárga mellény, nyugodtan társaloghatnak a fal mellett.

http://www.kozterulet-felugyelet.hu/A_felugyelok_jogosultsagai