2017. április 24., hétfő

Egyenes arányosság


A munka mennyisége nem csökken, ahogy a kilóim száma sem.

Vagy

A munka mennyisége úgy nő, mint a seggem súlyom.

Secko jedno.

Tapsoljunk.

2017. április 20., csütörtök

Smink - csattanóval

Ugyan időben felkeltem reggel, mégis sikerült elszúrnom az időt. 7:35-kor tekintettem újra a telefonomra, akkor viszont már rohannunk kellett, gyorsan cipő, gyorsan kabát, nyisd az ajtót, induljunk, csipkedd magad, hol a csizmám?

Így történt, hogy a kislányomat időben sikerült leadni az iskolában 7:45-kor. Autóval mentünk, mert a körúton pont felénk javítják a villamossíneket, káosz van, az eső is zuhog. Egészen hihetetlen,  hogy sikerült időben odaérnünk, és még parkolót is simán találtam.
Aztán a fiamat is leadtam az óvodában, még a virágpalántát sem felejtettem otthon, még a zöld pólót sem, ma van a Föld napja.

Viszont sminkelni már nem jutott idő otthon, ezért - miután mindkét gyerektől "megszabadultam" -, bementem az ovi mosdójába és jól kipingáltam magam. Smink nélkül nem szeretek emberek közé menni, csak a legritkább esetben. Semmi különös, csak a kezdődő öregségi májfoltokat tüntetem el, valamint az albínó szempilláimra festek szempillát és kontúrt, kis pirosító és az elmaradhatatlan rúzs.

Így már bátran mentem beíratni a kisfiamat az iskolába és bátran jöttem be dolgozni. Kizárt dolog, hogy a kollégáim megláthassák a lárva ábrázatommal!

2017. április 4., kedd

Bezzeg vagyok, 35 éves

Valójában 43.

Itt voltak az új olasz partnerek, akiket én pecáztam ki a tóból. Óriási figurák. Hárman jöttek, nem különösen sármőrök*. Az első alkalommal elég visszafogottak voltak, de mint mindig, jó haverként váltunk el. Kaptam meghívást Olaszországba, sőt, menjek dolgozni hozzájuk - mondták -, vigyem a gyerekeimet is. 

Tegnap elmentünk vacsorázni, hívtam még négy kollégát is. Hét pasas és én. Annyit röhögtem, mint már régen. Megittam egy pohár bort, ettől elég jól ellazultam. Magyarul eszement vicces lettem, folyamatosan adták alám a lovat, amin én folyamatosan hahotáztam. Olykor úgy tettem, mintha zavarba esnék, hogy úgy tűnjön, úrinő vagyok, muhaha, közben meg visszadobáltam a labdát, aminek persze nagyon örültek, eléggé csillogott a szemük. Imádták a kétértelmű lasztizást, mert persze a szemérmetes Erzsókot mégsem tudtam hitelesen eljátszani. A végén már nem bírtam beszélni sem, kész, vége, elvesztettek, szakadtam a röhögéstől, az asztalra borultam, rázkódtak a vállaim, alig kaptam levegőt. Este jött is a whatsapp üzenet, hogy mennyire szimpatikus, szép és kacér vagyok. Pont úgy, mint amikor 35 éves voltam. Az akkori fickót úgy hívták G. Cuccuru, aki még egy hajtincset is levágott a gyönyörű hajából, emlékbe. Még ma is megvan. Ugye milyen különleges neve van? 

Az egyik olasz, mint a buldózer, annyira erősen tette a szépet. Mondhatom, hiába vagyok ducijuci, elég megszólalnom és még ma is sikerül megszédíteni új embereket. A végén, az elköszönéskor meg is ölelt. Kerek-perec kimondta, hogy szemet vetett rám és eljön hozzám Budapestre, kijelentette, kell nekem egy amoroso italiano*. Elég jól visszataláltam régi önmagamhoz, régen is ilyen varázsló voltam. 

Az is annyira jó volt, hogy ráálltak a pályámra, elmondtam nekik, hogy itt a nőknek a munka világában nem túl könnyű érvényesülni, hiába pofáztam, hiába adtam ötleteket, hogy hogy tálaljuk a termékünket, szartak a fejemre a vezetőségen (férfiak). Erre ők elmondták nekem pont ugyanazokat az ötleteket, amiket én találtam ki. Pacsiztunk. 
Amikor a legnagyobb főnök itt volt már a vidéki gyárunkban, az olaszok odamentek a kávéfőzőhöz, és csináltak maguknak egy kávét. Nem, nem tartom cikinek, már két napja együtt laktunk, sokat dolgoztunk, eléggé lelazultak. Én éppen írtam a szerződést, ők pedig hoztak nekem és a főnöknek is kávét. A főnök meg csak pislogott. Összekacsintottunk az olaszokkal. Nem kizárólag a nők tudják megnyomni a gombot a kávéfőzőn. 

Aztán a szerelmes olasz határozottan közölte a főnökkel, hogy muszáj mennünk Olaszországba, anélkül nincs business. Összenéztünk, én felrántottam a szemöldököm, ő kacsintott. Én imádok Olaszországba járni, ráadásul ő bolognai, az a környék pedig nagyon erősen dolgozik, szeretem ezt a ritmust. Ami nálunk megy, az töketlenkedés, időhúzás, döntésképtelenség, egy helyben topogás. Én szeretek ötletelni és utána megvalósítani, in tempi reali, nem jövő héten, hanem most, azonnal. 

Így is történt. Amikor már tudtam, hogy jönnek az olaszok, közöltem a főnökséggel még aznap, hogy leugrom Veszprémbe az üzembe körülnézni, mivel még soha nem jártam ott, nem akarok majd egy rakás szerencsétlenségnek tűnni, hogy azt sem tudom, merre induljak a gyártóegységhez. Másnap már jöttem is. Elhűltem, ez itt egy időutazás. Vissza 1956-ba. Közöltem, hogy itt valamit tenni kell, és tettek is. Amennyire lehetett, kitakarítottak, rendet raktak. Na jó, a 30 éves koromfekete pókhálók még mindig lógnak a plafonról, de mentségül szóljon, hogy a plafon túl magas. A padló, a gépek rendben vannak azóta. Nincsenek kuplerájból adódó ösvények, amiket kerülgetni kell. Egészen vállalható lett az üzem a legutóbbi látogatásom óta. Tudom, ez azért nem az én érdemem, nem én közöltem a dolgozókkal, hogy basszák meg, így nem lehet dolgozni. A "tudjátok ki" hozott ide, igazából az közös ötletünk volt, hogy jöjjek és mondjak véleményt (sokat társalgunk a cég életéről, ő is tele van jó ötletekkel). Elég jó csapat vagyunk. 
A pusztulat recepciót is gatyába kellett rázni. Amikor először jártam itt, tök üres volt. Volt egy szép pult és kész, semmi más. Gondoltam, majd én rendbe teszem, ha már másnak nem jutott eszébe ezidáig. El is mondtam a főnököknek, akik nyomban kiadták a feladatot még két csapatnak, nehogy már egyszerűen megoldódjon a dolog, hadd csapjanak össze az erőviszonyok (lelövöm a poént, az én elképzelésem győzött, mert egy akaratos pics vagyok).
Volt olyan, hogy közölték az itt dolgozók, hogy sajnos csak két hét múlva lesz szalagfüggöny. Én meg beszélgetős típus vagyok, beszélgettem ezzel, beszélgettem azzal, kiderült, hogy már rég lemérték a kollégáim, ismerik a terepet, máshova is ők szerelték fel, nincs értelme egy vadidegen céget hívni újból felmérni az ablakokat. A bökkenő az volt, hogy én két napot adtam nekik ("jönnek az olaszok, hétfőre kész kell lenni), és ééééérdekes, még pénteken megcsinálták. Tehát, szerdán kimondtam, péntekre kész lett. Még hogy két hét...
Küldtem növényeket a régi épületünkből, egy hatalmas láda vegyes növényt, szerintem jól nézett ki (t, a múlt idő jele, ugyanis szétrobbantották több cserépbe), rendszeresen locsolta a gondnok, páfrányt is küldtem, ilyen-olyan töltelék cuccokat, a szuper jó állapotú ülőgarnitúrát is a régi recepcióról, vetettem pár orchideát, még mielőtt valami furcsát vettek volna***, levitettem a roll up-okat, berendeztettem bemutatóteremnek a recepció hátsó részét a termékeinkkel, azokkal, amelyek nem kapnak elég hangsúlyt, holott jó dolgok. Ne kongjon már az ürességtől az "antré". Az itteniek fikáztak, hogy ez így szar lesz. Persze, mert ők nappalit akartak csinálni a fogadóteremből, szökőkúttal bazze (csobogó - így mondták -, mert az "áxkluzív", igen, pont így mondták),  én meg simán nem engedtem. Erre megjelentek az olaszok és kapásból ráharaptak a bemutatóteremmé avanzsált recepción lévő termékekre is, és igenis fontos volt, hogy életet leheljünk a "portára", ha már a többi részleg pókhálós (hihi, de majd most, jövő héten letakarítják, én mondom). Ha a sufniban hagytam volna a termékeket, nem lett volna látvány és hókuszpók. Értitek, vannak termékeink, amik nincsenek kiállítva, hanem egy szaros raktárban vannak elhelyezve értelmetlenül. Most biztos úgy tűnik, hogy fényezem magam, mekkora májer vagyok, közben pedig tök szerény vagyok, de láttam már bemutatótermet életemben, tudtam miről beszélek. 
Az egyéb ötleteimet, amit nem engedtek kivitelezni, biztosan elmondom a vezetőségnek, hogy lúzerség volt, mert az olaszok pontosan ugyanazt találták ki, mint én. Persze, a nőket nem kell figyelembe venni, pláne nem egy olyat, aki mondjuk már betette a lábát "Tarvisióba egy órácskára". 

Állati buldózer tudok lenni, ha hiszek valamiben. Természetesen a férfitársadalom mindig megpróbálja letörni a szarvaimat, de majd jól megszorongatom a tökeiket, velem nem lehet játszani, már nem 2014-et írunk. 

Nagyon élvezem a régi Bezzeget. 

Fotót is raknék, de nem merek, ráadásul még az olaszországiakkal is tartozom.






* az egyik vidéki lány azt mondta, még soha nem látott olaszokat, nem ilyennek képzelte őket. Jé! Hát milyennek? Mind az 50 milliót, vagy hányan vannak, egyforma zsigolónak?

**na persze, ismerem őket... Nem megyek bele.

*** képzeljétek, az itteniek felrakták a szép recepciós pultra az óriási, 4-5 féle növényt tartalmazó virágládát. Azt, amelyik a földre való. Mondták, hogy bocs, de ez így nagyon csúnya. Nem értettem, hiszen szép állapotban voltak a növények, amikor elküldtem Veszprémbe a kamionnal. Kérdeztem, hogy konkrétan hova rakták, de csak azt ismételgették, hogy ide, fel, a recepcióra, mire nagy nehezen rájöttem, hogy az a pult. Nem hittem a fülemnek. Egy óriási virágos ládát fel, a pultra (legalább egy méter és jó mély, telis tele óriási, burjánzó növényekkel. Levetettem. Oda csak az orchideák valók (vagy bánom én, más is, de csak elegáns virág). Szóval, mintha éreztem volna, hogy itt gebasz lesz.

2017. március 29., szerda

Pletykalap

Én olyan szappanoperában dolgozom, hogy megnyalnátok a tíz bajuszotokat, ha elmesélhetném.

De nem mesélhetek.

Na jó, annyit igen, hogy már úgy szimatolom, hogy egyre többen jelzik, tudják, van ez a románc a ti is tudjátok, kivel. A múlt héten el kellett jönnünk a veszprémi üzemünkbe, ott is kellett aludnunk. Az anyacégnél maradt emberek pedig, amikor rájöttek, hogy aznap nem leszek, sőt másnap sem, megkérdezték a szép lánytól, hogy kivel ment Bezzeg Veszprémbe, és amikor ő mondta, hogy ti is tudjátok, kivel, akkor megállt bennük az ütő és elmosolyodtak. Na jó, csak két ember volt, aki elmosolyodott. De vannak olyan infóim, hogy mások is tudják, vagy tudni vélik. Ami jó, hogy nincs szarkavarás, egyszerűen tudomásul veszik, sőt, mintha áldásukat adták volna. Persze, mert mindkettőnket csípnek. Gondolom ezért nem köpnek le. Gondolom. 

A pöccsel békét kötöttem magamban. Azzal a fickóval, aki megkérdezte, menni fog-e lefordítani egy szakmai anyagot. Azzal a fickóval, aki ugyan tudja és hallott már olaszul tárgyalni, de kétségbe vonta a nyelvtudásomat. Persze, mert azért annyira régen nem ismer, nem egy régi bútor a cégnél, nem ismerhette a munkámat. Azt hitte, hogy nő vagyok, magyarul fénymásolásra pont alkalmas vagyok és nem többre. Igen, volt olyan, hogy odaadott egy oldalt, hogy vigyem, fénymásoljam le. Ott sült ki az agyam, és onnantól betartottam neki. Aztán rájöttem, hogy háromszor és félszer annyit keres, mint én és felteszi az asztalra a lábát és úgy polírozza a majmot, hát gondoltam egyet, oldja meg ő a feladatokat, én nem rugózom többet a munkáin, amiket napokig szart megcsinálni, vagy csak töprengeni rajta. Van nekem saját munkám, én azzal foglalkozom és simán lerázom őt: gyere te pöcs, megmutatom a gombot a fénymásológépen. Megértette az üzenetet. 
Békét kötöttem vele. Nincs szükségem harcra, nincs szükségem egy ellenségre. Újra cuki vagyok vele, és szigorúan úgy csavarom a dolgot, amikor bepróbálkozik a gender elmélettel (hogy divatos kifejezéssel éljek), hogy ne forrjon fel az agyvizem. Lerázom. Közlöm vele, hogy most le kell fordítanom a ppt-t és utána meg kell szerveznem az olaszok érkezését, nem fogom tudni lefénymásolni neki a papírkáját.

Francba, túl sokan mászkálnak mögöttem, elveszítettem a fonalat. Vagy a kályhát. Tudtátok, hogy honnan ered ez a "vissza a kályhához" dolog? Onnan, hogy régen a tánciskolában a kályhától indult a tánclépés begyakorlása, és a tánctanár mindig felkiáltott, hogy "vissza a kályhához". Lehet, hogy ezt mindenki tudta?

Képzeljétek, elhagyta a hajót a cégünk legszebb férfija. Nagyon csíptük egymást. Igaz, hogy piszkosul nehéz volt vele két mondatot váltani, mert ő melós srác, nem pont ugyanaz az érdeklődési körünk, mégis volt köztünk egy kis feeling. Sajnálom, hogy elmegy. Nem, nem volt köztünk soha semmi, nem olyan feeling. 

Mennem kell, futnom, nincs idő, soha nincs, állandóan rohanok. 

2017. március 28., kedd

A kisfiam iskolás lesz szeptemberben

Nem tudom, hogy lehetne szavakkal leírni azt a cukiságot, ahogy a kisfiam viselkedett tegnap az iskolaérettségi felmérőn. 

Megkérdezték a nevét, válaszolt. Halkan, de érthetően. Annyira aranyos volt, hogy én majdnem elolvadtam tőle, sőt, majdnem bőgtem is. 

Megkérdezték, mi a kedvenc állata. A ló. Naná. Aztán kérték, mondjon még négylábú állatot, és ő mit válaszolt? Kecske. :D Én a kutyára, macskára tippeltem volna, de nem, ő kecskét mondott. Annyira végtelenül cuki volt. Még most is bizsereg a mellcsontom (mi?), ha eszembe jut. 

Az egyértelmű, hogy iskolaérett, de nehezen tudom eldönteni, hogy A vagy B osztályba kerüljön, ezért mentünk el "megmérni" őt. Mindkét osztályban szívesen látják őt, holott az A osztályban emelt szinten tanulják majd az angolt már elsőtől, amit a kislányom nagyon jól bírja, de a fiam miatt kicsit izgulok, éppen betölti a 6. életévét augusztusban és máris mehet iskolába, ami alapvetően egy tök normális dolog, mégis izgulok. Fiú, izgága. Az a biztató, hogy nagyon várja az iskolát. 


2017. március 23., csütörtök

Fagyi a moziban

Elolvastam az indexen egy cikket a mozis pattogatott kukoricáról. Még, hogy nem érek rá?!? Erre tessék, leragadok ilyen "fontos" cikkeknél. Bevillant, hogy annak idején, Rómában (A.D. MCMLXXXII - MCMLXXXVIII) hogy volt. Bementünk a moziba és jött a mozis ember, nyakba akaszthatós tálcával*, ami tele volt pakolva

FAGYIVAL.


Kezdjük ott, hogy a moziban nem volt helyjegy, oda ültünk, ahová akartunk. Tudom, ilyen még ma is létezik Budapesten, szeretem is. Aztán, ha a film már elkezdődött, és valaki későn érkezett, akkor a "l'uomo con la torcia", azaz az elemlámpás ember keresett neki egy helyet. Bár lehet, hogy voltak helyjegyek is, már alig emlékszem.
Az elemlámpás embert igazából úgy hívták, hogy "maschera". Ne kérdezzétek, hogy ez honnan ered, nem tudom. Utána kellene néznem, nagyon szeretem az etimológiát. Lehet, hogy a betörőktől, akiknek a fején maszk volt, kezükben elemlámpa? 

Vissza a fagyihoz. Én nagyon szeretem a fagyit, ezért dumálok ennyit róla, nézzétek el nekem. :D

A moziban a "bomboniera" volt a legmenőbb. Ezek kis bonbonok voltak, fagyibonbonok, benne egy bonbonos dobozban.

Nagyobb képet nem találtam az interneten.


A fagyin kívül lehetett kapni "lupini-t", azaz farkasbabot, valamint tökmagot (Rómában "bruscolini") és még sült krumplit (mint a chips), biztos volt más is, de nem emlékszem, ezeket is a tanárommal "emlékeztük össze".



Nincs még vége! Egy mozijegy árából kétszer is megnézhetted ugyanazt a filmet, és meg is nézték. Képzeljétek, Olaszországban nem ritkán fordult elő, hogy beestek az emberek a filmre, de nem ám az elejére, hanem mit tudom én, a közepére, de a film elejéről mindenképpen lekéstek, és onnan nézték végig a filmet, vagy hogy is volt? Volt szünet. Amikor megint jött a fagyis ember. Lehet, hogy a második félidőre ültek be az emberek, akik késtek. De semmi baj, mert ugye maradhattak a következő vetítésre is, és akkor megnézték a film elejét. Én a saját szemeimmel is láttam egy csomó ilyen esetet, de azért, hogy ne dumáljak nektek itt hülyeségeket, rákérdeztem a profnál is, aki megerősítette, hogy igen, ez teljesen normális volt Olaszországban. A józan ész megáll. :D

A prof, aki nápolyi, elmesélte, hogy imádta a nyitott, kerti mozikat. Kis baseball sapkában, derékra kötött pulcsiban mentek és a mamma által készített szendvicsekkel felpakolva, sült krumplival és dobozos Coca Colával (1975 körül). Még a földön is ültek emberek, annyira tele volt a kertmozi. Micsoda idők lehettek!

Én nem jártam kertmoziban Olaszországban, zömében a Cinema Farnesebe jártunk. Ott történt, hogy Comencini Pinocchiója miatt már a hideg is ráz a sztoritól. Féltem és azóta is utálom a hülye rókát és macskát.

Ez a Campo de' Fiori téren van, hát mit csináljak, ez volt a legközelebb eső mozi. Általában így nézett ki a környezete annak idején, ezért rakom ide nektek ezt a fotót.
Reggelente, amikor mentünk az iskolába (Via dei Giubbonari), fintorogtunk, mert a halas kofa előtt kellett elmennünk. Ahol halszag volt.
Mi meg akkoriban még nem bírtuk a kardhalat, a polipot, a rákocskákat. Fintorogtunk, rögvest megőrülök. Most meg mit nem adnék egy jó polipért! 


A kedvenc fagyim a Cucciolone volt, egyrészt, mert finom, másrészt a viccek miatt. Mutatom:

Mindegyik fagyin más poén.


Tesóm kedvence a Calippo volt. Egyszer meg is csípte a száját egy darázs, mázlik mázlija, hogy nem lett belőle nagy baj.



A szüleim kedvence a Coppa Ricca volt, meggyes fagyi.



Vera kedvence a Cremino volt, tisztán emlékszem. 



Na jó, az örök kedvenc a Cornetto, de ezt mindenki ismeri. Most, hogy így valagásztam a képeket, azt látom, hogy 1959 óta piacvezető a Cornetto. Őrület.


Én a legjobban a tölcsér alját imádom, a csoki miatt.



Nem is értem, mi ez a nosztalgiaest... nyilván öregszem.


(Ezt a posztot kb. februárban írtam, de akkor nem jutottam a végére.)


* se régi, se új fotót nem találok az ilyen fagyis emberekről.




2017. március 21., kedd

Fűszeres Eszter

Nézegetem a facebookot, tekergetem, ráakadok egy vicces videóra. Fűszer és Lélek* osztotta meg. Eredetileg nagyon szeretem azt a blogot, szeretem, ahogy Fűszeres Eszter ír, szeretem a fotóit, a receptjeit. 

Az a baj, hogy egyszer, régen, nagyon régen, egy fórumtársam, akit nem is ismerek személyesen és nem is szeretek igazán, azt találta mondani, hogy Fűszeres Eszter egy (és itt mondott valami randa pletykát), és én azóta picit már nem úgy szeretem Esztert. Francba. Ennyire befolyásolható volnék? 

Úgy néz ki, nem annyira, mert továbbra is kedvelem a receptjeit, írásait, fotóit. 



Azt hiszem, rögvest megőrülök: 




* eredetileg nem nlc-s volt, ha jól emlékszem. Nem, mintha nem lenne tökéletesen mindegy, hogy melyik felületen ír.